"Keljünk és feküdjünk megszabott idõben, a természet rendjét követve. Evésben - ivásban tartsunk mértéket; ne vigyük túlzásba, amit szeretünk és ne kerüljük, amit nem."                                                                                                                    (Kínai bölcsesség) Mindig is kutató orvosként szerettem volna tevékenykedni, azonban amikor az USA-ban töltött tanulmányutamról hazatértem 1994-ben majd 10 évvel a diplomám megszerzését követően elhatároztam, hogy leszakvizsgázom. Mivel a kutatómunkám során a női hormonok hatását vizsgáltam kézenfekvő volt, hogy a nőgyógyászat érdekelt. A „tudós” viszont csak kibújt belőlem, és a Baranya Megyei Kórház akkori osztályvezető főorvosa (aki azóta már a pécsi női klinikai igazgatója) támogatásával egy klinikai vizsgálatot szerveztem a növényi ösztrogéneknek a változókori hormonhiányos tünetekre gyakorolt (akkor még csak feltételezett) hatásának feltárására.     Az elképzelés egyszerű volt: a menopauza szakambulancián panaszokkal jelentkező hölgyek közül terveztem meggyőzni néhányat, hogy próbáljon meg hormonok helyett szóját fogyasztani, és jegyezze egy naplóban a változókori tüneteit (pl. hőhullám). Amilyen egyszerűen hangzik, annyira nem működött. Akkor (97-et írtunk) „tombolt” ugyanis a „hormonláz” nálunk, azaz az összes női magazin a változókori hormonpótló kezelés előnyeiről lelkendező irományokkal volt kitömve, mi több, a honi irányadó szakirodalom is fenntartások nélkül osztotta azt az álláspontot, hogy a petefészek hormonok pótlása a menopauzában nem csak hatékony de alapvetően veszélytelen eljárás is.     Akik megjelentek a rendelésen mind hormont kívántak felíratni maguknak, ezért csak nagy nehezen tudtam egy-egy asszonyt rávenni, hogy tegyen már egy próbát a szójával. Eleinte még, ha döcögve is, ment a dolog, hisz egy szójatermékeket gyártó nagy múltú vállalat ellátott egy kísérleti termékkel, pont azzal a célzattal, hogy kipróbálják a jelentkezők a piaci bevezetés előtt. Ez a zabpehelyhez hasonló állagú szójapehely volt, amely ha nem is volt „zamatosnak” nevezhető azért meg lehetett enni. Leginkább kefirbe, joghurtba, vagy tejbe keverve ropogtatták el a vizsgálatban résztvevők. A krach akkor ütött be, amikor 2 hónappal a vizsgálat megkezdését követően a cég úgy döntött, hogy ezt a szójapelyhet nem fogják gyártani, azaz felhagytak a kísérleti termeléssel is. Ott álltam egy klinikai vizsgálat kellős közepén, a vizsgálathoz szükséges élelmiszer pedig megszűnt létezni.

 Kínomban kitaláltam, hogy ennek a cégnek a teljes kiőrlésű szójalisztjét adtam a hölgyeknek, hogy keverjék be amibe tudják, főzzenek, süssenek vele bármit, de napi 10 dekát minimum egyenek meg belőle. Első ránézésre ez nem is tűnik soknak, gondoltam menni fog ez! Az első héten ketten dobták be a törülközőt, a másodikon még négyen. Két kitartó hölgy maradt, de súlyos kétségeim voltak, hogy nem csupán az irántam tanúsított lojalitásból állították-e, hogy „becsszóra” megeszik a napi előírt adag szójalisztjüket.

    Belátván, hogy az „egészséges táplálkozás” iránt elkötelezett és a hormonmentes enyhülést kereső változókorú asszonyok nagy valószínűséggel messze elkerülik a rendelőt, ahol feltételezéseik szerint „úgyis csak hormont akarnának rájuk erőltetni” feladtam egy újsághirdetést, amiben önként jelentkezőket toboroztam a vizsgálatra. Nagy meglepetésemre a következő rendelésen mintegy 40 asszony várt a rendelő előtt. Persze a szójalisztes megoldást hallva sokan eleve feladták, és akik vállalkoztak is az együttműködésre azok sem húzták sokáig. Egyetlen hölgy volt, aki odajött hozzám miután már két hete gyűrte magába a lisztet, és kertelés nélkül a szemembe vágta: Doktor Úr, ez a liszt ehetetlen! Nem ellenkeztem,  hisz addigra már én is megkóstoltam kefirbe keverve  , de visszakérdeztem, hogy akkor mit javasol, hisz ez az egész vizsgálat a szójafogyasztásra alapul. Azt felelte: „Valami teasüteménybe kéne belesütni, de úgy, hogy ez a nyers szója íz ne üssön át rajta.” Mondom, nosza rajta, legyen már olyan jó és próbálkozzon meg vele! Az internetről letöltöttem neki egy receptet, és naivan azt gondoltam, hogy a probléma meg van oldva ...

Amikor Erika behozta az így kisütött „terméket” az első kóstolásnál hamar beláttam, hogy az útnak még jócskán az elején vagyunk. Ehető volt ugyan, de teljességgel élvezhetetlen. További 3 hónap telt el próbálkozással, a recept kiegészült lenmaggal is, és asszisztensnőimmel együtt heti rendszerességgel kitartóan kóstoltuk Erika újabb és újabb „remekeit”. Végül az egyik olyan jól sikerült, hogy nem álltunk meg az első szelet után, hanem vettünk másodikat, sőt harmadikat is. Kívánatos volt, és jó ízű. Úgy tudtuk lefolytatni a vizsgálatot, hogy Erika vállalta, hetente megsüti a szükséges mennyiséget. A hölgyek vérmintáit aztán sikerült analizálnom egy finnországi laboratóriumban, és kiderült, a szójás keksszel ugyan olyan magas fitoösztrogén vérszintek érhetőek el, mint a szóját rendszeresen fogyasztó japánok értékei. Ez az eredmény sarkallt arra, hogy a recepturát Erikával közösen szabadalmi eljárásra bocsássuk, hiszen nem találkoztam még olyan, a hazai ízlés számára is kiváló magas szójatartalmú élelmiszerrel, ami képes lenne erre a hatékonyságra.

    Azóta a világ nagyot fordult, az USA-ban 2002-ben leállított WHI tanulmány okán, mely felhívta a figyelmet a hormonpótló kezelés veszélyeire. Egyre többen keresik az alternatív megoldásokat. Nekik kínáljuk legfőképp az S-Kexet, de mindenki másnak is, aki egyszerűen „csak” természetes táplálékot szeretne fogyasztani egészségmegőrző céllal.