NEM KÓR, CSAK KOR: OK A VÁLTOZÁSRA!

Javallatok kezdőknek és haladottabbaknak, – nem csak nőknek!

MOTTÓ:                            

“Az idő téged gazdagít, ha a javadra fordítod.”
Leonardo da Vinci

Olyan korban élünk, amikor a folytonos változás üteme felgyorsult, s mi már hozzászoktunk, hogy szinte naponta kell újra és újra alkalmazkodnunk a megváltozott körülményekhez. Ezért a “változó kor” fogalma mára tartalmatlanná vált. Viszont ha a szavakat egybe írjuk: “változókor”, akkor az ember egy bizonyos életkorához kötődő testi és lelki ‑ változásokat értjük alatta. Ezek a változások a nőknél általában hirtelen, ‑ sokaknál akár drámai módon – jelentkeznek, míg a férfiak esetében elhúzódóbb, és talán ezért is enyhébb formákban zajlanak le. A változókor többek között azokat a képességeket is csorbítja, amelyekkel a változó korhoz az egyén megelőzően eredményesen alkalmazkodni tudott. A változókor így, talán épp az egyre gyorsuló életmód hatására – bár kezdettől kísérője az emberi történelemnek –, nemrég vált csak igazán úgymond divatos témává szakmai és laikus körökben egyaránt.

Kedves Olvasónk! Ne csak akkor érezze magát feljogosítva a következő oldalak böngészésére, ha Ön épp szenvedő alanya a változókor kellemetlenségeinek, vagy ha, közeledvén az idő, most már tényleg úgy érzi, muszáj mielőbb tájékozódnia, hogy legalább ne felkészületlenül érje, ami elkerülhetetlen. Bátran lapozzon bele könyvünkbe akkor is, ha még épp, hogy csak most lép be a negyvenesek táborába, de akkor is, ha túl van már a hatvanon! Ígérjük, tudunk olyan információkkal szolgálni, amit majd’ minden korosztály tagjai hasznosíthatnak.

És, persze, ne csak a hölgyek olvassák ezt a fejezetet! Uraim, be kell látnunk, a hölgyek (anyáink, asszonyaink, netán lányaink) azok, akik gondoskodnak rólunk, többek között azzal, hogy naponta elkészítik ételünket még ebben a modernnek aposztrofált korban is. Megérdemlik, hogy tudatosan figyeljünk arra, ha a bennük zajló változások miatt kicsit sérülékenyebbek, és több törődésre van szükségük, hisz általában pont ők azok, akik nem panaszkodnak, hanem kín-keservvel próbálnak megfelelni a munkahelyi meg az otthoni feladatoknak. És ez megy is egy darabig. Aztán kinél-kinél rövidebb-hosszabb időközönként egyszer-egyszer kiborul a bili. Alpári argóban ilyenkor hangzik el a cinikus és bántó kérdés: –Csak nem klimaxolsz, kisanyám? – A kérdezőnek persze ilyenkor sejtelme sincs arról, hogy bizony esetenként a férfiak is “klimaxolnak”. És arról sincs sejtelme e férfiak nagy többségének, ami könyvünk egyik legfontosabb üzenete, hogy azokat az életviteli ajánlásokat (étrend, testmozgás), melyeket a változókorba jutott hölgyeknek ajánlunk, a férfiaknak bizony már a 30-as éveik közepétől meg kellene fogadniuk a szív- érrendszeri megbetegedések megelőzése érdekében.

Az egészséges életmód ugyanis nemtől és kortól függetlenül segít a krónikus betegségek megelőzésében, de amíg hölgyek csak a változókorral lépnek be a fokozottan veszélyeztetettek körébe, a férfiak rizikója már jóval fiatalabb korban is magas. Ez a két nem hazánkban sajnos jelentősen (persze, amint az köztudott, a hölgyek javára) eltérő várható élettartamában is tükröződik. Épp ezért, uraim, ha azt hallják párjuktól, hogy ma vacsorára szeretné kipróbálni a szójacsírával rakott cukkinit, legyenek nyitottak, és adjanak egy esélyt a változásnak (a változatosságnak), mielőtt reflexesen elkezdenének a jól megszokott rántott hús és sült burgonya mellett érvelni. És ne a tévé távirányítója után kapkodjanak azonnal, ha esti programnak társuk egy közös laza kocogást (“újmagyarul" dzsogging) javasol. Higgyék el, mindkét esetben kellemesen fognak csalódni!

Önök pedig, Hölgyeim, ha úgy döntöttek, hogy javítani szeretnének életmódjukon, akár a változókor beköszöntével, akár már előtte, ne hagyják magukat párjuk megrögzött rigolyái által visszarettenteni! Neki is csak hasznára válik, ha egy kicsit megfertőződik az egészségtudatos életmód szemléletének jótékony járványától. Mint sok minden másra, persze erre is igaz, hogy minél fiatalabb korban kezdik el, annál eredményesebb. De az is igaz, hogy váltani sohasem késő, és hogy sohasem szégyen elkezdeni!

 

1. A menopauza hormonális változásairól

 

Mielőtt a menopauza változásaiba betekinthetnénk a női nemi szervekre vonatkozó alapvető anatómiai és élettani ismeretekről álljon itt egy rövid ismertető:

                A női ivarmirigy, a petefészek (ovárium) szilva nagyságú páros szerv. A petefészkek a magzat befogadására alkalmas méh (uterus) mellett kétoldalt helyekednek el a kismedencében. A méh körte alakú üreges szerv, melynek elkeskenyedő „nyaki” vége a hüvelybe felülről „lóg be”. A méhnyak hüvelyi végén nyílással közlekedik a hüvely felé: ez a méhszáj. A spermium a méhszájon jut a közösüléskor a méh üregébe, illetve a méhkürtök egyikébe, ahol a megtermékenyítés történhet. A méhkürtök a méh kiszélesedő u.n. fenéki részén kétoldalt nyílnak, és a petefészkekhez futnak. A kürtök méhhez közeli szakaszukon keskeny izmos falú csövek, míg a petefészkekhez közeledve gramofontölcsér szerűen kiszélesedve végi nyúlványaikkal (fimbriák) mintegy „ráborulnak” a petefészkekre.

A petefészkek funkciója kettős:

Egyrészt folyamatosan érleli a petéket: Egy időpontban sok pete van nyugvó állapotban és sok másik pedig a kiérés különböző stádiumaiban az ováriumokban. Minden ilyen kiérő pete a saját tüszőjében foglal helyet, ami valójában a petét, az akörüli eleinte kevesebb majd több tüszőfolyadékot, illetve az ezeket körülölelő „tüszősejtek” összességét jelenti. Egy menstruációs ciklus során általában egy (néha kettő) pete jut el a teljes kiérettség állapotába, azaz válik képessé arra, hogy a petefészek felszínére jutva a tüszőrepedés (ovuláció) során elszabaduljon belőle a pete. A pete valójában először a hasüregbe jut, majd onnan a kürt hasüregi nyílásán át a kürt csatornájába, végül a méhűrbe.

Másrészt a petefészkek kiérettebb tüszőinek kétféle tüszősejtje (granulosa és theca) termeli a petefészek hormonokat, amelyek az u.n. szexuálszteroidok közé tartoznak: Ezek az ösztrogén ill. a progeszteron. A tüszőrepedés előtt dominálóan az előbbi, majd utána túlnyomóan az utóbbi hormon termelődése kerül előtérbe a petéjét vesztett és sárgatestté alakuló tüszőben. A petefészek hormonok szinte majd’ minden szervre hatnak a női testben, de alapvető funkciójuk a nemi szervek működésére irányul. Hatásukra minden ciklusban felépül az a méhnyálkahártya, amely a megtermékenyült petét (az embriót) befogadni képes, illetve a hüvely és a húgycső hámjának vitalitásához is szükségesek. Amennyiben a megtermékenyülés elmarad a sárgatest elsorvad és a hirtelen lezuhanó hormonszintek miatt a méhnyálkahártya megvastagodott felszíni része elhal, lelökődik, és a menstruációs vérzés formájában távozik. Meg kell említeni, hogy a petefészek kevés férfi hormont u.n. androgén szteroidot is kibocsát. Valójában az ösztrogén is androgén hatású elő-hormon további szintetikus átalakításával képződik. A petefészekből felszabaduló androgén hormonok mennyisége azonban jóval alatta marad a herében termelődő tesztoszteronénak, és annál gyengébbek is ezért normális esetben nem hoznak létre nem kívánatos „férfias irányú” átalakulást (pl. szőrösödést). A mellékvese kéreg is termel továbbá a nőkben is kis mennyiségű androgén hatású hormont. Kóros állapotokban akár a petefészek, akár a mellékvesekéreg eredetű androgének megszaporodhatnak és „férfias irányú” átalakulást (u.n. virilizációt), illetve a menstruációs ciklus zavarait (terméketlenséget) okozhatnak.

A női nemi ciklus „szabályos” lefolyását az agyalapi mirigy u.n. gonadotrop hormonjai váltják ki, melyek a petefészek tüszőin hatnak, és azok kétféle működését irányítják. E két hormon a follikulus stimuláló hormon (FSH) és a luteotrop hormon (LH). Ezek pulzáló módon (azaz lökésekben) szabadulnak fel a véráramba az agyalapi mirigyből a ciklus fázisai szerint más-más gyakorisággal, illetve pulzusmagassággal. Az FSH és az LH elválasztását egyetlen karmester az u.n. gonadotrop releasing hormon (GnRH) szabályozza, mely szintén pulzusosan szabadul fel az agyalapnak az agyalapi mirigy feletti területén található sejtekből (ezek a hypothalamus GnRH termelő sejtjei)

 
Természetes – kóros – mesterséges menopauza

A petefészek a fogamzóképes korban női nemi hormonokat termel és petesejteket érlel egy nagyjából a holdhónapnak (28 nap) megfelelő ciklikus rend szerint. Ennek során

1.: A nemi hormonokat nagyrészt a petesejtet érlelő tüsző (follikulus) termeli a petefészekben és a vérbe jutó hormonok a méhnyálkahártyát elérve azt minden ciklusban felépülésre serkentik, hogy az esetlegesen majd megtermékenyülő petesejtből fejlődő embrió abba beágyazódhasson.

2.: Ha beágyazódás nem következik be, a tüsző helyén (amiből a petesejt felszabadult) a petefészekben kifejlődött “sárgatest” elsorvad, hormontermelése megszűnik. A vér hormonszintjei elégtelenné válnak a méhnyálkahártya fenntartásához.

3.: Ekkor a méhnyálkahártya a hormonális serkentő hatás hiányában elhal, lelökődik és a havivérzés formájában kiürül.

4.: Az alacsony hormonszintek újraindítják az agyalapi mirigyből a petefészket serkentő hormonok elválasztását, és a ciklus kezdődik újra az 1. ponttól.

 

Ez a ciklus azonban nem minden nőkben zajlik ilyen szabályos rendszerességgel. Vannak, akik rendszertelenül véreznek – ennek hátterében gyakran a hormonális ciklus labilitása áll. A nem szabályos ciklusok, vérzéskimaradások általában gyakoribbak a fogamzóképes kor elején – azaz a legelső vérzés után egy-két évig – és a fogamzóképes kor végén, azaz a vérzés elmaradását, a “természetes menopauzát” megelőző egy-két vagy akár három évben.

A vérzés végleges elmaradása tehát a menopauza. Maga a szakkifejezés a  görög men (= hó, azaz a havivérzésre utaló előtag: régies magyar nyelven a „hószám”) és pauza (szünet, kimaradás) szavak összetétele. Ezt követően már nem érik pete, és nem termelődik a fogamzáshoz szükséges mennyiségű hormon a petefészekben.

A természetes menopauza nálunk általában 48–52 éves korban következik be. Ez persze az átlag, amitől jelentős egyedi eltérések lehetnek: van, akinél már 46, és van, akinél csak 55 éves korában jelentkezik. A nyugati – civilizált – társadalmakban élő nők egyébként tovább maradnak fogamzóképesek, mint a fejlődő országbeliek. (Pakisztán egyes vidékeinek nomád törzseinél a 42–43 éves korban bekövetkező menopauza a tipikus). Nemigen van megbízható adatunk arra vonatkozóan, hogy az öröklődés milyen hatással lehet a menopauza bekövetkeztének idejére.

Mivel, mint említettük, a menopauza körüli időszakban – az úgynevezett perimenopauzában – elég gyakori a rendszertelen vérzés, a menopauza bekövetkezte (s vele a fogamzásképesség megszűnése) teljes bizonyossággal csak akkor mondható ki, ha az utolsó vérzés óta már legalább egy év már eltelt. (A perimenopauza időszaka tehát a rendszertelen vérzések beköszöntétől az utolsó vérzést követő egy évig tart. Ezen belül az utolsó vérzést közvetlenül megelőző idő a premenopauza, az utolsó vérzést követő év pedig a posztmenopauza életszakasza. A klimax szó a csúcs elérését, valójában azonban annak meghaladását, azaz a hanyatlást jelenti, s ezért nem azonos értelmű a menopauzával.)

 

                Miért nem marad fenn a fogamzóképesség a későbbi életszakaszban?

Az egyik elképzelés szerint a petefészekben a menopauza idejére egy kritikus mennyiség alá esik a kiérésre várakozó petesejtek, illetve a kiérlelésre képes tüszők száma. Ez az elmélet azonban nem magyarázza meg azt, hogy a sok terhességet kiviselt nők – akiknek ebből adódóan összességében kevesebb ciklusuk volt, azaz több petéjük maradt –, miért esnek ugyanabban a korban át a menopauzán, mint akik soha nem voltak terhesek, tehát több petét “használtak el".

A menopauza jelensége szinte kizárólag az emberre és az úgynevezett főemlősökre (emberszabású majmok) korlátozódik – azokra tehát, ahol az utód a leghosszabb ideig gyámoltalan, illetve ahol az a leghosszabb ideig nevelkedik. Erre alapozódik egy másik, az evolúciós megközelítésű elképzelés. Ez azzal magyarázza a menopauza kialakulását, hogy valaha menopauzás és nem menopauzás egyedek is voltak, az utóbbiak életük végéig utódok létrehozásával voltak elfoglalva, az előbbiek viszont, viszonylag fiatal korban befejezvén saját utódok létrehozását, tapasztalataik átadásával és az utódok leszármazottainak (unokáiknak) tanítgatásával foglalatoskodtak. Mivel ezek "képzettebb" leszármazottainak természetszerűen jobbak voltak az életesélyei, ezek szaporodtak el, maradtak meg fajként – azaz a fogamzóképességnek a várható élethossz előtti megszűnését meghatározó gének mintegy kiválasztódtak az evolúció során. Ez az elmélet a kiérés folyamatába belépő tüszők számának csökkenését a nemi ciklus szabályozásában fellépő változással hozza kapcsolatba, nem pedig a tartalék tüszők megfogyatkozásával. Vannak persze egyéb elméletek is, de be kell ismernünk, hogy a menopauza bekövetkeztének pontos okát ma sem ismerjük teljes bizonyossággal.

A vérzés elmaradása némelyeknél szinte minden átmenet nélkül következik be: az addig teljesen rendszeres vérzés egyik hónapról a másikra megszűnik. Másoknál a természetes menopauza közeledtét rendszertelenné váló, sőt, gyakran megerősödő és elhúzódó vérzések jelzik. Ez utóbbi jelenség oka a már említett egyensúlyzavar a hormonelválasztásban és a peteérés folyamatában: ilyenkor a kétféle petefészekhormon  termelődése nem egyformán csökken: a sárgatest hormonjáé (a progeszteroné) jobban, a másiké, a tüszőeredetű ösztrogéné kevésbé, így az túlsúlyba kerülve a méhnyálkahártya túlburjánzását eredményezi. Ez pedig aztán lelökődve erősebb és elhúzódóbb vérzést okoz.

 

A természetes menopauza tipikus életkoránál korábban bekövetkező vérzéselmaradás a korai (kóros) menopauza. Az esetek kisebbik részében ez öröklött családi tulajdonság, azaz az anyának, nagymamának, nagynéninek, lánytestvéreknek is korábban maradt el a vérzése az átlagosnál. Okozhatja ezen túl autoimmun petefészek-elégtelenség, azaz a saját petefészek szövetállományát pusztító immunreakció. Talán a leggyakrabban mégis az agyalapi mirigy prolaktin nevű hormonjának túltermelése az oka a korai vérzéskimaradásnak, s ez ‑ ha nem ismerik fel, és nem kezelik ‑ a valódi menopauza bekövetkeztéig a vérzések akár teljes elmaradását okozhatja, azaz korai menopauzának tűnhet. Ismert, hogy erős pszichés vagy fizikai igénybevétel is – stresszhelyzetek: gyász, depresszió, permanens éjjeli műszak, túlzásba vitt megerőltető sportolás (pl. hosszútávfutás), vagy drasztikus fogyókúra (vagy éhezés más okból) – okozhatja a vérzés elmaradását.

Az orvosi beavatkozás miatt bekövetkező mesterséges menopauza lehet műtét eredménye (kétoldali petefészek-eltávolítás), kialakulhat citosztatikus (daganatellenes) gyógyszerkezelés után, vagy a kismedencei szervek terápiás célú besugárzását követően. Az esetek nagy többségében ilyenkor, sajnos, fokozott intenzitással jelentkeznek a természetes menopauzát is gyakran kísérő tünetek (hőhullámok, alvászavar, ingerlékenység), és makacsabbak, a kezelésre kevésbé reagálnak, valamint hosszabb ideig maradnak is fenn. (E beavatkozások többnyire a petefészek vagy a kismedencei szervek rosszindulatú daganatai miatt válnak szükségessé. Kismedencei besugárzás esetén – ha a nő még szeretne felgyógyulása után gyermeket vállalni – legtöbbször kivitelezhető, hogy laparoszkópos (hastükrözéses) beavatkozással a petefészkeket kiemeljék a kismedencéből a terápia tartamára, hogy ne kapjon a petesejteket károsító sugárdózist.)

 

2. A tipikus változókori jelenségekről és tünetekről

 

Betegség-e a menopauza?

A menopauza, ha a megfelelő életkorban és spontán – azaz külső beavatkozás nélkül – következik be, természetes élettani folyamat. Ez nem jelenti azt, hogy ne léphetnének fel vele közvetlen vagy közvetett kapcsolatban álló, akár orvosi kezelést is igénylő kísérőjelenségek.

Ilyenek például a perimenopauzális vérzészavarok. Ezek az esetek többségében átmenetiek, és önmagukban nem indokolnák a beavatkozást. Mivel azonban nemcsak a hormonális ciklus egyensúlyzavara, hanem pl. mióma, azaz a méhfal izomcsomója, vagy – szerencsére ritkábban – petefészektömlő (ciszta) is okozhat vérzészavart, elhúzódó vérzést, az ilyen kivizsgálása mindenképpen szükséges.

Ilyen vérzéseknél az orvos általában küretet (méhkaparás) javasol. Ennek kettős célja van: segít a vérzés megszüntetésében, és mintát szolgáltat a szövettani vizsgálathoz. Ez utóbbinak felülmúlhatatlan a jelentősége az ebben az életkorban megszaporodó méhtestrákok kiszűrésében, melyek szintén vérzészavart okoznak. Különösképpen a már hosszabb szünet (fél, egy-két, illetve több év) után újból jelentkező vérzés a gyanús ebből a szempontból. Ismételt ultrahangvizsgálat, vagy az esetlegesen feltalált petefészektömlő (ciszta) megcsapolása (punkciója) is segít az elváltozás vizsgálatában. Itt jegyzem meg, hogy a menopauza bekövetkezte után is szükséges a rendszeres (legalább 2 évente, de jobb évente) citológiai vizsgálat (daganatszűrés).

 

A klimaxos gyötrelmekről

 

Hőhullámok és alvászavar

Ezek a perimenopauza időszakában fellépő úgynevezett vegetatív tünetek nem gyötörnek kivétel nélkül mindenkit, és erősségük, elviselhetőségük is nagyon különbözik.

A hőhullám a köztudatban elválaszthatatlanul összeforrt a menopauzával. Lefolyása a következő jól ismert menetrend szerint zajlik:

1.) Ha nem is mindenkinél, de általában egy rövid, úgynevezett jósló fázis vezeti be. Ebben a szenvedő alany, percekkel, másodpercekkel a hullám fellépte előtt mintegy megérzi annak közeledtét. Ez az érzés önmagában tulajdonképpen nem kellemetlen, de miután az illető tudja, mi következik, mintegy riadóztatja, sokkolja őt.

2.) A testet forróság – azaz maga a hőhullám – önti el, mely leggyakrabban a mellkas felől terjed szét. A hőhullámot általában szívdobogásérzés (szapora szívverés, esetenként lüktetés formájában), kipirulás, illetve szintén többnyire a dekoltázs felől szétterjedő erős verítékezés kíséri. A jelenség időtartama általában 3–7 perc, de lehet persze hosszabb vagy rövidebb is.

3.) A nők egy része ezt követően enyhébb vagy erősebb didergést élhet meg.

A hőhullámok előfordulhatnak naponta 2–3, de akár 20–30 alkalommal is, egyénenként, illetve a menopauza óta eltelt idő függvényében változva. Szubjektív megélésük az enyhe, alig zavaró formáktól a súlyos “szinte kibírhatatlan” változatokig terjed. Egy “mezei szabály", azaz köznapi megfigyelés szerint a nők körülbelül negyedének nincs hőhulláma a perimenopauza időszakában, negyedüknél már a vérzés elmaradása előtt fellépnek a hőhullámok, és negyedüknél hosszabb ideig: 5–8, vagy akár 10 évig is jelentkeznek. A jellemző azonban az, hogy a hőhullámok 1–2 év után érezhetően ritkulnak, majd el is maradnak.

A hőhullámok általában gyakoribbak éjjel, mint nappal. Van, aki szinte kizárólag éjszaka észleli őket. A valódi hőhullám álmából is felébreszti azt, aki szenved tőlük. Gyakorta átizzadt hálóing és ágyneműhuzat árulkodik arról a felriadtnak, hogy mitől is szakadt meg álma.

 

Éppen ezért a hőhullámok is hozzájárulnak a menopauza alvászavaraihoz.

Alvási problémákat azonban nemcsak a hőhullámok okoznak. Gyakran panaszolják a hölgyek, hogy nehezebben alszanak el, ha pedig felébredtek, nehezebben alszanak vissza, és számos esetben korábban ébrednek, akár kora hajnalban, amikor már egyáltalán nem tudnak visszaaludni.

Sokan szorulnak ilyenkor enyhébb-erősebb altatók (és/vagy nyugtatók) segítségére. (Ezeket azonban kellő óvatossággal kell szedni, mert hosszabb távon megszokást, akár pszichés függőséget is kialakíthatnak.)

Az elalvás és visszaalvás nehézségei természetesen összefüggenek az ebben az életszakaszban szintén jellemző hangulati feszültséggel is: a feszültség alvászavart, az alvászavar pedig, a kialvatlanság okozta fáradtság, koncentrálási nehézségek révén újabb belső feszültségforrást, a meg nem felelés érzését (az úgynevezett inszufficienciaérzést) eredményez(het)i.

– Mondja meg nekem, doktor úr!” – de sokszor szegezik nekem ezeket a szavakat a rendelőben a menopauza gyötrelmeitől elkeseredett, az alagútból kivezető utat kereső asszonyok! Egy alkalommal például ápolt, láthatóan jól szituált hölgy járt a rendelőben – ez volt az első találkozásunk –, és szinte kérdés nélkül sorolta a tipikus hőhullámos panaszokat. Feltűnt a kontya, amely nem túl gyakori viselet manapság. Egyszer csak magakadt a mondókájában, szemmel láthatóan kivörösödött, majd pillanatokon belül elkezdett gyöngyözni a homloka. Lapos retiküljét legyezőként használva próbált enyhülést találni.

– Látja, doktor úr, így megy ez naponta akár hússzor is, nem is beszélve az éjszakákról. – mondta rezignáltan. ‑ A hajamat is azért viselem kontyban, hogy ne melegítsen még az is. Képzelje, hogy veszi ki magát, amikor ez tárgyalás közben jön rám... – Mint aztán kiderült, külkereskedelmi cégnél dolgozott, fontos pozícióban, nagy volumenű üzleteket kötve. – Már szinte rettegek, ha tárgyalásra kell mennem. Mondja meg, doktor úr, meddig fog ez még tartani?!

Ez az a kérdés, amire személyre szabott választ jelenleg nem tudunk adni, a fent említett mezei statisztika pedig (érthetően) nem nyugtat meg mindenkit. A hőhullámok azonban szerencsére enyhíthetők gyógyszerekkel (erről később esik szó).

Anélkül, hogy túlságosan belebonyolódnánk a részletekbe, ejtenünk kell néhány szót a hőhullámok kialakulásának élettani hátteréről is. Már csak azért is, mert a hőhullámok megélésében az az egyik legriasztóbb, hogy az ember lánya valójában elveszíti a saját testi funkciói feletti ellenőrzést – és ezt, mint ahogy minden mást is, könnyebb elviselni, ha ismerjük a jelenség okait és mechanizmusát. (Nem mintha az orvostudomány ma már a legapróbb részletekig tisztában lenne a hőhullámok kialakulásának pontos mechanizmusával. Ezért a következő mondatokat tulajdonképpen mind úgy kellene kezdeni, hogy jelenlegi ismereteink szerint.Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének már elég alapos ismereteink a hőhullámok (kór)élettani hátteréről

A hőhullámhoz a petefészek ösztrogén hormonjának hiánya kétségtelenül alapvetően hozzájárul. Azonban önmagában az ösztrogénhiány se nem elégséges, se nem kizárólagos ok. Ha elégséges lenne, akkor minden nőnek lenne hőhulláma a perimenopauzában. Ez pedig – láttuk – nincs így. Ha kizárólagos oka lenne, akkor kizárólag ösztrogénkezeléssel lehetne enyhíteni a hőhullámokat. Ezzel szemben – bár a hőhullámok leghatékonyabb ma ismert ellenszere a hormonkezelés – számos más gyógyszer is képes jó hatásfokkal enyhíteni őket, főleg a mérsékelt esetekben.

 

A hőhullám fizikája

Az ember melegvérű, azaz belső testhőmérséklete (a maghő) állandó; 37,2 C körül ingadozik egy igen szűk (± 0,2 C) tartományban. Erről a hőszabályozó mechanizmusok gondoskodnak, melynek érzékelő és végrehajtó idegpályái az úgynevezett vegetatív idegrendszerhez tartoznak. A hőszabályozó-központ – a hőszabályozás karmestere –, amely felügyeli és irányítja ezeket a mechanizmusokat, agyunknak a hipotalamusz nevű részében található. Ha ennek idegsejthálózata a normális maghőtartományon kívül eső maghőértékeket észlel, a kívánt érték felé ható hőháztartás-változást idéz elő.

Ha a maghő megemelkedik, hőt kell leadni, hogy az eredeti (kívánatos) hőmérséklet visszatérjen. Erre két lehetőség van: 1.) A bőrbe áramló meleg vér mennyiségét megemelve átadni a hőt a környező levegőnek – ez a bőr kipirulása formájában észlelhető. Mivel a bőrerek kitágulva jóval több vért képesek befogadni, mint előtte, a szív, hogy a többletigénynek eleget tegyen, növeli a tempót: ez szívdobogásérzés formájában észlelhető. 2.) Ha a maghő ennek ellenére sem csökken, verejtékezni kezdünk, s a verejték elpárolgása hőt von el a bőrtől (hűti azt).

Ha a maghő csökken: 1.) A meglévő hőt vissza kell tartani. Ez a bőrerekbe beáramló vér mennyiségének csökkentésével érhető el, eredményeként a bőr sápadttá, hűvössé válik. 2.) Ha ez nem elég, több hőt kell termelni. Ezt például didergéssel – ami nem más, mint az izmok akaratlan “hőtermelő célú” remegése, munkája – érjük el, vagy úgynevezett nem-didergő hőtermeléssel, mely bizonyos sejtek energiatermelő kémiai folyamatainak megváltozásával jár. .

A szaporodás hormonális háttere és a hőháztartás a melegvérű élőlényekben szorosan összefügg. Ennek az egyik gyakran felhozott példája a madarak költési állapota (a kotlós tyúk testhője markánsan emelkedik). Az emberben ilyen erős hőváltozás nincs, de a női ciklus első és második fele között van pár tized fokos hőmérséklet-különbség – ennek gyakorlati hasznát is veszik sokan az ébredési hőmérséklet mérésével: a két szakasz határán jelentkező enyhe hőmérsékletesés, majd -emelkedés sokaknál ugyanis kiválóan jelzi a fogamzóképesség idejét, (az ovulációt, azaz a pete kiszabadulását a tüszőből); ennek ismerete segíthet a teherbeesés elkerülésében, vagy éppen elősegítésében.

A hőhullám valójában a hőszabályozó-központ átmeneti funkciózavara miatt következik be. A központ által addig normálisnak észlelt tartomány hirtelen beszűkül, s a legkisebb maghőemelkedés is képes a hőleadás mehanizmusait beindítani. Azaz a bőr kipirul, és verejtékezés indul el, a szenvedő alany úgy érzi, hogy melege van, holott a maghője még közelébe sem jutott a normálisan ilyen reakciót kiváltó határértéknek. Mivel a hőleadás beindulása előbb-utóbb lecsökkenti a maghőt az alacsonyabbá vált felső határérték alá, a melegség, kipirulás és verejtékezés abbamarad. Mivel azonban gyakran az alsó határérték is megváltozott – magasabbra helyeződött – , ilyenkor már az alá is leeshet a maghő. Ekkor a hőhullámot enyhe hidegérzet és rövid borzongás (didergés) követheti a beindult hővisszatartó és hőtermelő mechanizmusok miatt.

Általános tapasztalat, hogy a nyári hónapokban, ezen belül is a kánikula periódusaiban szaporodnak a hőhullámok. Oka egyszerűen az, hogy a magas környezeti hőmérséklet gyakrabban képes emelgetni a maghőt a (beszűkült) felső határ fölé.

– Mondja meg nekem, doktor úr – fakadt ki egyszer rendelőmben egy asszony – miért van az, hogy én úgy szenvedek a hőhullámoktól, mint a kutya, a sógornőmnek bezzeg alig van néhány napjában, és még csak meg se kottyan neki?

Kézenfekvő lett volna a válasz, hogy a hőhullámok gyakoriságában és azok szubjektív megélésében nagyok az egyéni eltérések. (Ennek oka lehet családi, öröklött tulajdonság is – amely igazán csak az anyai ágon követhető, ha követhető, hisz melyik apa tudna felvilágosítást adni lányának arról, hogy az ő anyjának, esetleg nagyanyjának mennyi és milyen természetű hőhulláma volt –; lehet a viselkedésminták szociális átörökítése is, hisz a családon belül a szülői viselkedés (tudattalanul) mintául szolgál a gyermeknek.) A konkrét esetben azonban jóval közvetlenebb dolog húzódott meg a háttérben. Páciensem szemmel láthatóan fizikai munkához edződött kezére tekintve megkérdeztem, mi a foglalkozása.

‑ Jaj, doktor úr, ne is kérdezze, mióta szegény uram meghalt, az én nyakamba szakadt még a családi pékség vezetése is. Muszáj nekem is dolgoznom a kemencék mellett, mert nem tudunk megfizetni több alkalmazottat.

Köztudott, hogy a pékek meleg munkahelyen dolgoznak. A műszakot pedig nem reggel nyolckor, hanem általában hajnali 2 óra körül kezdik, a munka pedig erős fizikai igénybevétellel, izommunkával jár. A hőhullámok szempontjából legveszélyeztetettebb napszakban, meleg környezetben, ráadásul az izommunka következtében megnőtt belső hőtermelés miatt törvényszerű, hogy az özvegy pékné hőhullámai megsokszorozódtak, és cudarul kínozták, míg adminisztratív munkát végző sógornője könnyebben vészelte át a változókort.

A szellemi munkánál gyakori stresszhelyzet is kiválthatja azonban a hőhullámot. Jó példa erre a fent említett üzletkötőnő, akinél a stresszt a tárgyalások feszültsége jelentette. A stressz hatására a mellékvesékből adrenalin lökődik a véráramba, aminek egyik következménye lehet a maghő megemelkedése, azaz a hőhullám. (Figyelemre méltó statisztikát közöltek nemrég arról, hogy a nők azonos nemű munkatársak körében jóval ritkábban észlelnek hőhullámot, mint férfikollégák jelenlétében. Ez a szerzők szerint az ellenkező neműek által okozott szociális stresszre vezethető vissza.)

A hőhullámok elkerülésére vagy enyhítésére számos hétköznapi (gyógyszermentes) praktika is létezik: kerülni kell a meleg helyeket, a tűző napot, a meleg dunyhát éjszakára és a forró (termál) fürdőt. Ha mégis támad a hőhullám, a ruházat lazítása vagy levetése (már ahol lehet), ablaknyitás, legyező vagy ventilátor használata, végső estben pedig egy hűsítő fürdő enyhítheti a kínt.

Nagyon érdekes, hogy lázas állapotban (pl. egy influenza során) a hőhullámok ritkulnak, sőt, meg is szűnnek, majd a láz oldódásakor visszatérnek. Figyelemreméltó az is, hogy a nagy szezonális hőingadozást mutató földrajzi helyeken ‑ ahol a tél hideg, a nyár relatíve meleg, mint például nálunk is – több a hőhullámmal küzdő asszony, mint a kiegyenlítettebb klímaviszonyok (pl. szubtrópus) között élők körében.

A normálisnak észlelt maghőtartomány beszűkülésének közvetlen oka azonban nem ismert. Mivel azonban a hőközpontot ugyanazok az ingerületátvivő anyagok [1](az úgynevezett endorfinok , endogén opioidok, szerotonin , dopamin ) befolyásolják, amelyek az úgynevezett jutalmazási pályák